Adva van egy kedves perui fiatalember, aki szeret utazni, ha már itt van Európában, és Finnországból hazafelé miért ne ejthetné útba Magyarországot, Olaszországot és Spanyolországot. Tényleg, miért ne?

Eljön hát, megismer egy nap alatt a tájból és a városokból, amennyit lehet, lelkes elbeszélésekből a történelmet, majd menne ki a repülőjéhez hajnalban, hogy akkor most a negyven kiló csomagjával hazamenne végre, további kitérőkkel.

Igen ám, de a határőr-bácsik észlelik, amit ő nem tett meg eleddig: hogy tudniillik három napja lejárt a vízuma, lehetetlen, hogy itt legyen, egyáltalán, Európában, és senki sem érti, hogyan engedhették be Magyarországra. Nos jó, de mi a teendője egy illegalitásban lévő harmadik világbelinek hajnali fél hatkor Ferihegyen?

Perui Nagykövetséghez. Nos, valaha volt, de már nem létezik. Perui konzulátus: nagy bajban van, hiszen szinte bűnöző, örüljön, hogy nem csukják le. Na de mit lehet csinálni? Átcsempészni a határokon sincs értelme, mert Madridban felszállván ismét elkapnák (igaz, feltehetőleg egy fokkal jobb spanyol börtönben lenni őrizetben, mint magyarban). Bevándorlási hatóság, kap tartózkodási engedélyt néhány óra ücsörgéssel, ha nem hagyja el az országot két héten belül, letartóztatás, stb. Ekkor már este van.

Már csak a Spanyol  Nagykövetségtől kéne vízum. Node, ők nem adhatnak ki csak úgy simán vízumot, csak három nappal az utazás előttre, mert csak. A szállást és ellátást oldja meg.

Ja, és pénze nincs se forint, se euró, mert a bankkártyája eltört, magyarul annyit tud, igen, nem, köszönöm, szia.

folyt. köv.

"Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?"

Honnan tudja az ember, hogy Finnországba hamarabb jön a tél? Onnan, hogy az erkélyre kirakott ruhák csakhamar a saját lábukra állnak, életre kelnek, majdhogynem állampolgárságot követelnek.

Magyarul keményre fagynak.

Nahát, sikerült ma pikkupullatot, egy édes-forma, zsömleszerű kardamomis finn cipócskát csinálnom (a szokásos heti kenyér helyett, de mint kiderült, a vesződség vele kábé ugyanannyi). Foszlós és jó.

Emellett rájöttem, milyen kreatívvá tesz a csóróság: ha nincs semmi, amivel az ember kitömje a baglyot, amit barátoknak varrna, még mindig ott van a használhatatlan esernyő vászna, ami eddig csak falikép gyanánt szolgált. Ha elmegy az áram, van gyertya. Ha üres a szoba, könyveket és faleveleket kell szerezni. Ha pedig minden elfogyott, amit adni lehetne, az ember énekel, verset mond, köszönömöt vagy csak fél almát, esetleg akármi mást önmagából. 

Jókora beszélgetések közepette néha középiskolásnak érzem magamat, néha meg egészen felnőttnek. Ez ám a szép :)

Meglepő felfedezésre jöttem rá: tudniillik már több, mint egy teljes hete vegetáriánus vagyok, akaratomon kívül. Így jár, aki nem eszik menzán, hanem magának főz, de nincs pénze húsra...

Már nagyon hiányzik. Normális ez? Persze lehet nélküle élni. De nem szeretnék. Idén a böjt úgy gondolta, megtréfál egy kicsit. Ám legyen.

Hm, a biciklimnek valami baja esett menet közben, de remélem, akad valami lovagias fiatalember, aki kisegít.

Amúgy voltam magyar nyelvkörben (roppant tanulságos), chilei házibulin (chilei zene, táncbemutató, zászló és rengeteg különféle nemzetiségű, angolul beszélő nép). 

Mellesleg tudja valaki, hol kell utánanézni a fordításoknak? Ez olyan valami, amit szívesen csinálnék akár kedvtelésből is, ma elolvastam egy Roald Dahlt (persze oly nehéz volt a választás a könyvtárban). A svéddel rendületlenül haladok, ha pedig angolt olvasok, az lassan annyira ismerős a sok finn és svéd szöveg közt, hogy észre sem veszem, hogy más nyelv (néha).

És voltunk a katedrális tornyában, azt ugye muszáj, és naná, hogy első dolgom volt keresni Turku szép panorájában a leglátványosabbat, a tornyot; ezt tettem egész addig, míg rá nem jöttem, hogy aligha fogom megtalálni, ha egyszer benne vagyok.. . :)

Rákaptam a főzésre is itt, mert van rá időm (legalábbis muszáj időnként valamit enni). A mai vacsora valami vajas-almás-sajtos-fokhagymás cucc volt, kardamomival (egyelőre ez az egyetlen fűszerem), s borsót csak azért nem raktam bele, mert már megettem azelőtt, meg nem akartam bonyolítani. Hmm, van lehetőség kreatívkodni. És élvezem, hogy mindent vajjal csinálok. :)

A közeli erdőben is bóklásztam egyet, persze nem ott lyukadtam ki, ahol akartam; aztán megint ott, ahol nem számítottam rá, hiába, csavarosak ezek az ösvények. És láttunk egy skanzen-félét, a nagy tűzvész épen maradt házaiból, bennük régi mesterségekkel. 

Két híját esmértem örömimnek még:

szőnyeget s bazsalikomot kértem, s megadá az ég. Meg a jó szomszédok, meg az ikea.

az idő, mert szervezni kell mindenfélét, mikor hová utazzak mennyiből, mit vigyek meg ilyesmi, de ez is a felnövéshez tartozik. Szerencsére van, ami ezt kompenzálja, a helyek, ahova megyek; regös tábor, Tiszában fürdés, Láthatatlan színház, hegyek és alföld. Szép nyarat mindenkinek! És bocs a fantáziátlan bejegyzésért.

 Ui: a 90F-es busz, az egyetlen alkalommal, mikor rajta ültem, átváltott menet közben 90-essé, és másmerre fordult. Ez még a lámpaoltogatásnál is jobb móka :)

Már csak egy szigorlat van hátra (XX. sz-i irodalom és pedagógia-pszichológia volt, néprajz lesz).

A többi vizsgát, ha játszva nem is, de élvezettel tanulva letettem,  gondolkodtam, a nagy káoszokból szépen strukturált tételek lettek, tudás, amiket élvezet volt magamévá tenni.

És ezúton is kifejezem elismerésemet az összes tanárnak, különösképpen azoknak, akik engem tanítottak, mert most már, hogy én is megtanultam mindenek az elméletét, tudom, mennyire nem semmi munka ez. És lehet, hogy jó tanár tudnék lenni én is –

És jó fizikai munkát is csinálni, faragtam tizenhárom keresztet, virággal a közepén; ebből kettő mondjuk jól is néz ki. Úgy ám, ezt is én csináltam! Jó ez az egész, jó faragni, s emellett jó szellemi munkát is végezni; tanulni, cikket írni. Szép az élet, ezt kell mondjam. És alapvetően én irányítom a saját életemet. Csak tudni kell, merre :)

Néha ilyen hétvége is kell, mikor ha nem is vagyok otthon sokat, találkozom azokkal, akikkel egyébként kevésbé, s megállapítom, hogy bár a hely is fontos, a legeslegfontosabbak mindenütt az emberek, a barátok, menjen vagy utazzék bárhova az emberfia. Isten óvja a nagyszüleimet, s a szeretteimet, hisz jól tudjuk, mindenkiből csak egyetlenegy van. 

És Sherlock Holmes, A Félelem Völgye. Elázás biciklivel. Foci meztélláb. Autóvezetés. Pitty.:)

Már az írott szövegből is kihagyok betűket.

Az ég szép csíkos, én meg a könyvtárban aszalódom, s lassan már azt is tudni vélem, hogy hogyan szidták egymás őseit a magyarok még az Urálban vagy akárhol.

Viszont disznóm van: azt kívánom, bár lenne még egy napom tanulni - és van!

Aki beteg, gyógyuljék, aki meg nem, annak verőfényes napokat sok-sok csíkos zoknival és kevés számítógéppel! uff - pitty. :)

Sok mást akartam írni, elmesélni a mai álmomat csalimese stílusban vagy ilyesmi, de most eléggé meg vagyok rendülve- azt hiszem, ez a jó szó.

A fiatal kolozsvári egyetemi lelkész, akit én novemberben Tisztiként ismertem meg, néhány napja életét adta, hogy kimentse egy diákját a vízből. Még olyan közel van, amikor élt, mosolygott, segített, s nehéz elfogadni a képet, amint megfúl, nincs többé, az élet abban a percben egy ideig rémálommá és valószínűtlenné válik. Akit kimentett, az Isten kegyelméből él, és talán azt kívánja, bár ne így történt volna, bár bele se ment volna a vízbe. Jaj, közel van a halál mindennapjainkhoz, még ha csak ritkán is történik ismerőssel.

Az ittmaradtaknak a legnehezebb. Feldolgozni, elfogadni, megérteni, hogy az Úr így akarta, s hogy valójában kevés ennél szebb és méltóbb halál van. Megrendít akkor is, ha csak néhány napot találkoztam vele, s azt is háromnegyed éve.

Adj, Uram, örök nyugodalmat neki!

Eveztünk. Nem is keveset, bár a tavalyi Tiszabecs- Tokaj távot nem tudtuk lekörözni, azért Szegedtől Óbecséig így is mentünk egy jó adagot, árad a Tisza, tűz a nap, kormányos vagyok, s mindezekkel együtt szép az élet. A folyóban más műfaj úszni, mint a Balatonban, de azért jó nagyon, a kánikula számomra mindenhogy jó, de vízen különösen, utolsó nap vihar, annak is lehet örülni; a magát döglött cocának álcázó tiszajáró szőrös izének kevésbé, de sok a jó ember, a spontán segítség magyarokról, szerbektől, ismerősöktől és ismeretlenektől.

Ja, és ettünk sokat. Kellett az energia. És nem sikerült bebizonyítanom, hogy valójában lusta vagyok, mert valahogy mindig sikerült pörögni, de hogy is lehetne máshogy meglenni? 

Vacskamati ezúttal nem virágot kapott, és nem születésnapjára, mert nincs kedd, hanem óriáscsigákat- persze az óriás viszonyítás kérdése, ebből is fogok vizsgázni hétfőn szemantikából, de ez most nem lényeg, hanem hogy ezek nevükkel ellentétben még picik, s befőttesüvegben laknak.

És továbbra sem értem azt a felmenői hozzáállást, ami azzal próbálja megtiltani az állattartást, hogy eddig se volt, most miért legyen, én azt mondom, eddig nem volt, most itt az ideje. És csigák, igazán nem egy mozgékony állatfajta...nem kell sétáltatni (nagyon), nem büdös (remélem), nem dönti romokba a vagyonom a kétnaponta három szelet uborkával, és lehet megfigyelni, mint Gerad Durrell figyelte hajdan. Kiskoromban nagyon sokáig zoológus szeretem volna lenni, aztán elkezdtem tanulni biológiát (vegyész és feltaláló is csak a kémiatanulmányaim kezdetéig akartam lenni)

de mivel már valamennyire felnőtt vagyok, ha más nem, csigáim lesznek. És ha úgy is végzik, mint Vacsakamati virgja, meg anno a kaktuszaim, legalább addig a kis ideig is voltak csigáim, ihletőnek. Hogy mihez, azt a kedves olvasó kreatív fantáziájára bízom.:)

Huszonöt centit elvitt a hajamból a cica :) És nagyon jól érzem így magam!

Ezen kívül kb tíz év után ismét a kezembe vettem fuvolát, s nemhogy a kezembe tudtam venni, de dallamot is tudtam rajta pötyögni, és rendkívül élveztem :)

Ezen kívül ezt nézzétek meg, mert  naaagyon jó, most láttam a belvárosi moziban. Olyasmi, mint a Art Spiegelman Mausa.

A Lelkesen pedig beindítotam a Kultúrvécét, vagyis verseket teszek ki a falra mindkét oldalon; még nem tökéletes, de mindig egy picit javítok rajta az ötletek alapján :) 

pitty... :)

Kimentünk síelni Eplénybe Zsuzsival. Huh, de rég síeltem! Nem is voltam csúcsformában, meg volt egy kis kavarodás előtte, de aztán belejöttünk. Persze, volt esés bőven, de alapvetően szeretek esni. Már persze amennyiben számítok rá, s nem a saját lúzerségemnek fogom föl, hogy többet várok el magamtól. De nagyon jókat száguldottam az alján főleg, itt is van róla egy felvétel...

Én vagyok a nagyon sikló, s a végén elesek; ez az egyetlen alkalom, természetesen pont a telefonos videózásnál, de azért élvezem nagyon a száguldást!

A fák meg csodálatosak voltam, az utolsó gallyukig hófehérek, a lámpafényben szikrázott a sok apró hópernye (ami a siklás közben annyira nem volt kellemes...), meg a felhők mögül a tompa fényű telihold. Ott mászott velünk együtt a hegyre, a felvonóval, ahol néha rajzfilmfigurának éreztem magamat, de azért jó volt. Ez is kiszakít kicsit a jelenből, a száguldás. Meg a sok szépség.

Van egy karácsonyi szokás a lengyeleknél, s Mariola mutatta meg nekünk a Lelkes karácsonyon.

Mindenki fog egy darab ostyát, s akivel a társaságban ki akar engesztelődni, bocsánatot kérni, viszonyt tisztázni vagy csak egyszerűen jót kívánni, ahhot odamegy, s megkínálja az ostyából, hogy törjön. 

Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen ki tud hozni rengeteg érzelmet, azok pedig kicsapódnak az ember arcán. De jó volt, nagyon.

S van védőszentem a jövő évre: Brébeuf Szent János vértanú. Dejódejó! 

Szabó Éva: Vigasztalás

Elveszlek magadtól a szerelemben

veszíthet- e valaki szebben

na látod

magamra én öltöm fel reggel

a magányod. 

Ó igen. Belga söröző.  A minőség jó dolog, még ha csak néhanapján is engedheti meg magának az ember. Ittunk Gabssyval Duvelt és mézes Barbart.

Hát ott vannak a szeren.

Pitty. 

Nincs is jobb, mint Vivaldira korcsolyázni.

Vagyis de, mégis van jobb: mindez ha a Balaton tükörjegén lenne. De hát nem lehet minden tökéletes, marad a szegedi korcsolyapálya, s a sikerélmény, hogy nem hiába éltem a földön: megint megszerettettem valakivel a korcsolyázást.

Esik a hó, úgy igazán, hatalmas pelyhekben, bepótolja a tavalyit, s én úgy örülök neki, mint a kisgyermek. Szerencsére az ablakunk parkra néz, így ha csak felülök az ágyban, olyan, mintha erdőben lennék.

Tegnap színházban is voltunk, a Jákobi és Lájdentált néztük meg; mindössze három színész meg egy zongorista volt benne, de azok aztán nagyon ott voltak. 

S ismét vesztettem egy kicsit a naivságomból, - bár ez talán az a fajta, ami újranő, ha lekopik, szóval amikor azt hittem, mivel én nem beszélek ki másokat, engem se fognak - hát tévedtem, de olyat nem tudtam meg magamról, ami új lett volna: hogy furcsa vagyok, különcködő, külön utakon járó és rendetlen. Hát gondoljanak, amit jólesik! Nekem szerezetek néhány vidám percet.

De azért jó lenne, ha lehetne teát főzni, s nem csak a hangulat, hanem a bedugult orrom és torkom kedvéért is. :)

És még egy nagy felfedezés: az irodalmi lap arról szól (jelen esetben az Irodalmi Jelen, amit a Bulgakovból lehet csórni, persze ingyér), hogy fikázzuk azt, aki  nem tetszik, s dicsérjük azt, aki igen. De ha még egyszer kritizálni merik a cserkészetet, anélkül, hogy belelátnának, én írok nekik, de azt nem a párnájuk alá teszik majd. :)

Fát hasogattam! S igen jól esett.

S kezdem eltanulni az erdélyiek szavajárását, a s-ezést, a hangsúlyokat még csak hallom magamban. Legkedvesebb jelzőjük a vagány :)

A maffiában kétszer is gyilkos voltam, s úgy kinyírtam szép módszeresen a tizeniksz fős várost, mint annak a rendje. Jó kis stratégiai játék- főleg az éjszaka közepén, a világvégi Szind faluban, egy istentelenül bedurrantott kályha mellett az emeletes ágysor tetején. :)

Sárdagasztáskor megint rámfogták, hogy energiabomba, pedig nemcsak én ittam a pálinkából!

S a mentacukor olcsó s nagyon vagány :)

A házsongárdi temetőbe bezárattam, de nem jöttem zavarba, s később a magyarul is tudó román temetőőr bácsi is elnézte nekem, hogy kimásztam a kerítésen, végül is mi mást tehettem volna?

A farkas-utcai református templom csaknem bevehetetlen erődítmény, folyton zárva, s mikor egy esti koncertre öt perc késéssel érkztem, a cigiző biztonságiőr bácsik nem akartak beengedni. Szerencse, hogy oldalsó bejárata is van :) s mivel koncert volt, a végén kényelmesen tanulmányozhattam kismillió néhai magyar s székely nemes ősi czímerét, a gótikusan református és titokzatosan elzárkózó templomban.

Réku babszeme meg tündéri.

S örülünk minden napsugárnak!

Amúgy meg elképesztő dolgokat eszünk össze: sós telemeát körtével vagy banánnal, vöröshagymát almával; tejet kenyérrel- hiába, ha nincs lehetőség főzni, az ember oldja meg máshogy. :)

Más ez a Kolozsvár, mint ami eddig volt nekem vagy másnak, de jó nekünk itt lennünk.

A Lelkes új kápolnabejárata gyönyörű lett, néhány elvadult művész egész nap azt festegette (s hagytak nekem is egy sarkot a legvégén), majd teszek fel róla képet.

Amúgy Sükösd, birka kívül és belül - értsd: az ebéd birkapörkölt, és megteremtettem Bertalant, a nemezgolyót, aki, mint egy nap, összezsugorodott születése közben.

Ezen kívül már rég meg akartam írni, hogy egész meredeken pályát tévesztettem: tácosnak kellett volna lennem (láttam a Hattyúk tavát a Szegedi Kortárs Balett előadásában).

És az álmok csalókák! Ezen kívül sose próbáljatok meg rögzíteni valami ideigleneset, mert veszélyes.

És Kleist nagyon jó. Olvassátok el a Kolhaas Mihályt (kb három óra), és azután meg Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapját (az meg még annyi se).

Az életet pedig a maga teljességében sajnos lehetetlen megismerni, elég, ha csak a saját szakterületedre gondolsz, s akkor még ott van hány sok száz és ezer, s (...)még aztán millió

na kitől idéztem?

Na, most már tudom, milyen lehet az Ujcsának nap mint nap: én is kipróbáltam a tetőn való mászkálást; ezúttal azonban nem csak simán sokkoltam a körülöttem levő népeket, hanem cserepeztem. Igen, én! És borzasztóan élveztem! Meglehetősen kreatív munka: ledobálni a régieket, törötteket, kisikálni a helyüket ujjlyukasztó drótkefével, s a nem egészen új, de használható  cserepeket pedig betolni a helyükre. És persze kicentizni mindent, úgy, mint ahogy a forgalomban közlekedek, csak még pontosabban, mert az autóknak van fékjük, a cserepek viszont nem tudják, mit akarnak.

Másfél napot dolgoztunk kinnt a Návay- kastélyban, s roppantul élveztem a többit is: kerti munka, csak nagyban. Nagyon nagyban. Végül is, ahol egy százötven éves tölgykirály elfér... :)