csokoládéból fűzött nyakláncom volt, fekete, fehér, barna, és csodaszép és nagyon különleges volt.

Ez vajon azt jelenti, hogy nagyböjtben ezúttal egyek csokit? :)

Csoóri Sándor: Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna -
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.

Elképesztő például, hogy a zenének mennyi köze van az érzelmekhez. Aki ért a zenéhez, úgy játszik az emberek hangulatával, ahogyan nem szégyell, és persze ez áll a többi előadóművészetre is, de a zenére különösképpen.

Egy fokkal nehezebb dolguk van a képzőművészeknek, a festőknek, grafikusoknak, mert mások az eszközeik, hogy megfogjanak valakit, mert bár ugyanúgy besürítik a mondandójukat, érzéseiket egy-egy vonásba, már egy fokkal absztraktabb, oda kell figyelni, de legalábbis ránézni az adott képre.

És azt hiszem, ilyen szempontból legnehezebb azoknak, akik a szavakkal dolgoznak. A valóságot, az emberek érzelmeit pont azzal az eszközzel próbálja kifejezni, amely még a hétköznapi, a való világ leírására sem alkalmas. Azért sem, mert nem tud mindent kifejezni, a legfontosabb dolgainkra nincsenek szavak, amik meg vannak, azok mindenkiben mást jelentenek.

Régen arra vágytam, bár le lehetne a zenét fényképezni, hogy lehessen bámulni sokáig, kimerevítve a tünékeny pillanatot; bár illatokból lehetne szimfóniát komponálni, vagy szavakból festményt gyúrni. És természetesen vannak erre kísérletek, és jó is, hogy vannak, de a lényeg nem változik. Élünk, és ha igazán élünk, ha rácsodálkozunk időnként a helyre, ahol vagyunk, akkor biztos, hogy van mit kifejezni, de hogy hogyan, arra csak próbálkozások születnek. Ebből persze csodálatos alkotások lesznek, legendák, hagyományok, zenék, költészet: egy másfajta, a föld fölött néhány kilométerre lebegő, elképzelt és általunk alkotott világ.

Aztán jönnek mások, és mindenki hozzátesz valamit, amitől tényleg szép lehet az élet, ha vannak rá érzékelő csápjaink.

Igazából a blog nem ilyen műfaj, az ilyeneket az ember a naplójába írja le, de talán nem hiábavaló, hogy végre én is bevalljam egy kicsit, mi mindenért vagyok hálás az életben, általában, vagy jelen pillanatban, ahogy tetszik.

Mert olyan családom és  barátaim vannak, hogy nem csoda, ha szépnek látom az életet mellettük,

hogy meg tudom látni a szépet abban is, ha éppen lefagynak az ujjaim gépelés közben, mert ez például azt jelenti, hogy van számítógépem, igazi telem és saját szobám, és tudok gépelni, tehát írni is, valamint van is mit,

hogy bár nekem is kell TO-ra meg dékánhelyetteshez rohangálni, azt tanulok, amit szeretek, és nem parázom túl a felmerülő macerákat,

hogy újabban a legextrémebb témájú beszélgetések közepette is bármely szóról versek, töredékek, idézetek jutnak eszembe,

hogy hasznossá tudom tenni magam szinte bárhol, legyen az kagylós találkozó, egy folyóirat, egy egyetemi lelkészség vagy egy finn egyetem,

hogy alapvetően szeretek és tudok kérdezni,

hogy talán tudok igazán adni és kapni.

Lutra mutatta meg ezt a vidrabirodalmat.

Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten mindenkinek volt valami saját világa gyermekkorában. Az enyémbe tizenkét ajtó vezetett, tizenkét különböző helyszínre.

Minden világot mi teremtünk, a valósat is, meg azt is, amibe csak az embernek magának van bejárása. Vagy persze többnek, lehetőségeink végtelenek.

Sokszor látok az utcákon a koldusokat, gyakran ugyanazokat, mindig más eszközökkel. Mind pénzt akar, de mindnek valami másra is van szüksége, de erről még valószínűleg ő maga sem tud. Szeretné visszakapni az emberi méltóságát, de ez az út sajnos nemigen vezet arra. Egyik szimpatikus, másik kevésbé. Amelyik szimpatikus, annak szívesebben ad az ember. De miért? És mitől adok az egyiknek, s mitől nem a másiknak? A saját jóérzésem miatt adok, vagy hogy neki jobb legyen? Nekem fontos-e az, hogy mire költi?

Jézus azt mondja, aki kér, annak adj. Mert annak szüksége van valamire, neked meg van. Bár egy hiteles mosollyal, egy szál virággal, a teremtett világ szépségével vissza lehetne adni nekik az ember nevet!

De amíg fáznak, éhesek, szomjasak, a gőgös és rájuk sem pillantó emberek kénye-kedvétől függnek sokszor, addig semmi esély arra, hogy igényük legyen változni, változtatni.

Mit tudok én tenni? Sokszor egy jó szóra sincs idő. Nem tudhatom, hogy éppen pontosan mire van szüksége. Lehet, mégiscsak pénzt kéne adni, a többit elrendezi a Jóisten? De hát mindannyiunk felelőssége minden ember, akkor is, ha becsukjuk a szemünket!

Mondom, ha rajtam múlik, nem találjuk fel a pénzt, sem a kölcsönt. Persze, jobb megoldásom sincs. Helyzettől függne? A pénztárca laposságától?

Bár lenne mindig készenlétben egy szál virág, egy árva Istenmosoly!

„He who controls the present, controls the past. He who controls the past, controls the future. He who commands the future, conquers the past.”

Orwell, 1984

Egyébként ha rajtam múlik, az emberiség bizonyára sosem találja fel a pénzt.

Bizony, ilyen prózai dolgok is előfordulnak mindannyiunk életében, mint az izomláz. Én különös módon általában bornyasztó erősnek érzem magam tőle, valami kiirthatatlan tévképzet miatt, kivéve persze, mikor száz éveseket megszégyenítő mozdulatokkal mozgok.

Viszont kiváló alkalom kiélni a rejtett tudományos érdeklődést, vizsgálgatva: melyik mozdulatkor miféle izmokat használok - és egyáltalán, létezik itt meg amott is valamiféle izom? Egy kannibálnak, meglehet, finom falat lennék, ha nem is túl tápláló.

Egyszer azt is ki kéne próbálni, na nem a megevetést, hanem csak simán elmenni egy olyan kultúrába, ahol belefér az emberek megevése. Legfeljebb azt mondom nekik, hogy most izomlázam van, ne egyenek meg, mert savanyú a húsom. És különféle mozgásokkal kéne kísérleteznem, hogy ez igaz legyen. Egy zöldfülű antropológus ezeregy sportja.

(meg virtuális világjárás)

"A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani."

A rózsa neve, negyedik nap, kompletórium után

Annával kitaláltuk a frankót:

minden egyetemista minden félévben hozzon hazulról egy hátizsáknyi földet, azt a megfelelő helyre borogatjuk, és csakhamar össze fog jönni egy igazi hegy. Aki nem nagyon ropi, az hozhat sziklákat is, hogy ne lépcsőházban kelljen ereszkedni, mert azt már lassan kinőjük. Mit szóltok? :)

(a Kétfarkú kutya biztos segít kampányolni:))

Eszembe jutott, mit akarok elolvasni már nagyon régóta, csak sosem jutok hozzá: Selma Lagerlöf: Gösta Berling. Tud valaki valamit róla? (Végső esetben még svédül is jó lenne, legalább lenne motiváció tovább tanulni :))

és piros pöttyös túrórudi annak, aki annyi havat varázsol, hogy szánkózni lehessen rajta. és dombot is szerez mellé.

átok ül rajtam, vagy legalábbis egynémely szavamon. nem tudom kimondani. fontos szó pedig, minden embernek szüksége van rá, legalább életében egyszer, de minél többször és őszintébben, annál boldogabb lesz. micsoda gonosz tündér rakta rám, hogy nekem, aki a szavakból táplálkozik és a szavait osztja szét, meg legyen bilincselve a nyelvem, meg legyenek terhelve a legfontosabb emberi szavaim!

De 'szen jól van! kiheverem / én e bajt... s megtöröm, ha addig élek is (nem-nem, túlélem) (nem is lenne rossz állás, átoktörő, bizonyára lenne rá kereslet szépen).

Úgy néz ki, akárhogy ódzkodom írni róla, nem lehet kikerülni, a filmek jelen vannak az életünkben. Köszönöm a labdát, Tempetőfi. Kapja el bárki, akinek van (legalább öt :P) meghatározó filmélménye élete során.

Töredelmesen be kell valljam, rengeteget gondolkodtam a filmeken, mert bár viszonylag sokat láttam, azért a könyvek nekem mindig többet jelentettek, úgy tűnik, elég finnyás vagyok hát a filmek terén. Amit tehát egynél többször hajlandó vagyok megnézni, abban a filmben látok valamit.

A legelső, ami eszembe jutott, Kusturica Macskajaja: mert akárhányszor meg tudom nézni (még akár egyedül is!), és közben görnyedezek a nevetéstől, mert olyan világot mutat be, mely nem az enyém, de európai valóságunkhoz hozzátartozik, s végül, mert elfelejteti, hogy film. Nem nézzük az ilyen-olyan trükköket, zenéket, vágásokat, metamiszmászokat, sodor magával a történet, s tulajdonképpen a film egyik fő funkciója ez lenne. Bár nem vagyok filmszakos, semmilyen elméletet nem olvastam a témában, úgyhogy lehet kötözködni, de azért ezt fenntartom.

Aztán a Coraline és a titkos ajtó. Szerintem az általam egyik legtöbbször nézett film, ugyanis minden barátomnak lelkesen meg akarom mutatni. Nem rajongok a horrorért, thrillerért, de a mesékért annál inkább (s mióta kiscserkészekkel is foglalkozom, a bábokért is), s azt gondolom, ez egy nagyon alaposan megcsinált, eredeti mese (már persze ha lehet bármi is manapság eredeti).

Stand by me: teljesen elképedtem, hogy hogy működnek a kiskamasz gyerekek, beleéltem magam a történetbe, élveztem a feszültséget, a lélektani hitelességet, két kisfiú barátságának ábrázolását, és természetesen a betétdalt.

S ott van egy film, amit középiskolás koromban néztem meg, és nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rám, de azóta nem szeretem a tökéletesen felesleges beszédet a filmekben: Pasolini Médeája. Körülbelül öt mondat hangzik el nagyjából két óra alatt. Ez egyben rávilágított a régi mítoszok brutális mivoltára, de ettől függetlenül azért szeretem őket, mert nekem egy kicsit másfajta fantáziám van, mint Pier Paolo barátunknak.

A végére két filmet írok, csak hogy megint kilógjak a skatulyából: az Amélie csodálatos élete, mint számomra a francia filmek prototípusa: mesés, emberi, teli olyan apróságokkal, amivel az élet is tele van, csak ritkán vesszük észre.

S még egy brit film, a britek minden különös humorával és világlátásával (szerencsére engem a családom eléggé megedzett): Az eltakarítónő. Bájos és rémisztő, emberi és kissé fantasztikumba hajló egyszerre.

Íme hát vallomásom a filmekről, ezeket a típusokat szeretem; tudnék azért még sorolni, persze, egyszer láttam egy filmet, amiben egy fiú és egy lány Bécsben beszélget egy egész filmen keresztül, és semmi más nem történik; na szerintem ez is életszagú (a címét azóta sem tudom). Meg A falu. Meg a Büszkeség és balítélet hatrészesben (persze elsősorban Jane Austen érdeme, és itt megint visszakanyarodunk a könyvekhez). De erről több szó itt ne essék. :)

A fűtéstől eltekintve nagyon nagy szerencsém van, hogy életem első önálló szobája olyan nagy, jut így benne kuckó télre is, nyárra is.

A nyári kuckó egy ablak alatti fotel, ott világosban lehet olvasni, faragni, tanulni, felkucorodni, távol a csábító ágytól és számítógéptől.

A téli kuckó ellenben - meglepő módon - a kályha mellett van, beszorítva a könyvespolc, a kályha és az éjjeliszekrény közé; az igazi persze az lenne, hogyha fával fűthetős kályha lenne, mely kövér fahasábokat eszik; de így sem utolsó, legalábbis kényelmesebb. Egy kis lámpa is figyeli mellettem, mit olvasok, írogatok, gondolkodom (bár a gondolataimba minden bizonnyal nem lát bele).

Kar-és lábnyújtásnyi távolságra vannak a mesekönyvek, egy bögre tea, a fotel kicsiségét nyújtó zsámoly, toll, ceruza és füzetek, pokróc: minden kellék, mely a hétköznapiságból elvon, bele egy másfajta, feltöltődős  mindennapokba.

Ki mondja, hogy a hely szelleme nem számít? A hely szellemét magunk termékenyítjük meg.

mintha szívemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Tisza.

a föld s az ég között

a nap s az éj között

a fönt s a lent között

a még s a már között

az ó s az új között

a most s a most között

szem és lélek között

a lét s az élet közt

az ég s az ég között

„A világ kormányzója törvény és illendőség.
Van kor, mikor megbomlik a jog s az illendő szép.
Li Jing, kit bölcsnek véltek: fejét kövön szétzúzta;
Csang Csjen meg elrejtőzött: hősök sorsából nem kért.
Bozótban gyáván búvó nyulat könnyen megfoghatsz,
de sast fogj, vagy pacsirtát: ez a nehezebbik rész.
A régi nem mind hasznos, változó kor törvényt bont.
hamarabb éred célod, ha szokatlantól nem félsz.”


„Ha könyvébe néztél, a könyvet csukd be:
nem szavak visznek a messzeségbe.
Nézz nagy hegyekre, folyók vizére:
szíved és szemed csak ők nyithatják.”

Kaptam bloglabdát, küldöm Ricnek, Graphomannak és Mankának, nem lehet mindig antiszociálisnak lenni :).

Bár sosem szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert másnapra alapvetően elfelejtem, hacsak nem valami extra hosszútávú dolog, mert ugye abban a pillanatban gondolom ki.

Kicserélem a húrokat a Mama gitárján.

Megtanulok okosan szeretni.