Amikor egy gyerek átölel és megfogja a kezem.

Amelyik nap van naplemente, azt mind látom. Nagytotálban, szélessávon, a teljes színskálán.

A könyvesbolt néha helyben olvasós könyvtárként tud működni, és igazán remek könyvek vannak, amiket érdemes elolvasni.

Ha ügyesen kérdezek, izgalmas dolgokat tudhatok meg a hegedűkészítésről egyenesen a mestertől.

A kávé finom és olcsó.

Ebédszünetben kiállhatok a vár fokára, ahol fúj a szél és látni a Bakonyt; vagy bemehetek a Bazilikába egy kicsit.

Hogy változatos, sokféle dolgot csinálok: tárlatvezetés, kézműveskedés gyerekekkel vagy nélkülük, programok kitalálása, kreatívkodás, kapuban ácsorgás a napon, érdeklődő embereknek mesélés, színdarab készítése (ma például csatalovakat csináltunk).

Hogy sokat tanulok magamról.

Hogy a legtöbb munkatársam alapvetően velem azonos értékrendű.

Hogy időnként imádkozunk reggel közösen, mert mindig van miért.

Hosszú napokat és hosszú utakat hagytam magam mögött, noha nemigen mozdulhattam sokfelé. De úgy tűnik, a decemberek ilyenek, a dolgok újragondolására késztetik az embert.

Volt szilveszteri buli, három napos (a segítségeknek ezúttal is köszönöm :)), volt benne lányos teázás, perui lányka vendégül látása, kutyasétáltatás, kocsifelélesztgetés (sikertelenül, sajnos), tengerparti ücsörgés a szobában. És persze sok-sok jó barát és kedves ismerős.

És nem, nem ez volt a legnehezebb a hónapban, hanem alkalmasint szembenézni a saját korlátaimmal, egy kicsit a mások által tartott tükörbe tekinteni, és elfogadni az ott látott képet.

Most azonban, azt hiszem, egy kicsit mozgásba lendültem. Például elkezdtem a határidőnaplót arra használni, hogy a feladataimnak határidőket szabjak. (végül is a neve ezt mondja, csak már nem figyelünk rá :))

És összeírtam, milyen országokba és helyekre szeretnék elutazni a következő néhány évben: Olaszország, Nagy-Britannia - Skócia, Isztanbul, Prága, Peru.

Van a tévében egy műsor az m1-en szerdán kilenctől, On the spot - egy magyar fiú és lány járják a világot, s amely országban politikailag vagy emberileg nem stimmel valami (ez tulajdonképpen mindenre ráillhet így vagy úgy), oda elmennek, és titokban, de legalábbis ügyesen riportot csinálnak. És ez nagyon jó!

Jó egy kicsit rálátni a dolgokra, jó dolog tudni, hogy ilyet is lehet csinálni, és jó dolog aztán felállni a képernyő elől (ez persze a számítógépre is vonatkozik), és elkezdeni élni.

Minden nap kiállhatok a vár fokára, és minden nap van egy naplementém!

A végére egy gyönyörű, kedves zene, Skóciából. Az élet akkor is szép, ha néha még nekem is mást volna kedvem mondani.

Minden évben más az, amitől igazán ünnep lesz számomra a karácsony. Talán az lenne egyszer a csoda, ha egy évben valamennyi megjelenne.

Mert volt olyan, hogy a pásztorjáték volt, amikor én voltam Mária, és minden próbák voltak (persze, a Józseffel jól elpoénkodtunk nagy komolykodva).

Volt, hogy az ajándékkészítés, ahogy egész adventben titokzatoskodás és felkészülés ment.

Volt, hogy a közös süteménysütés vagy a vacsorafőzés.

Vagy az éjféli mise előtti fél órás koncertre való készülés, a közös éneklés.

Vagy hogy nem voltam itthon, és nagyon vártam már, hogy hazajöhessek karácsonyra (az utóbbi húsz évben azt hiszem, az volt a legkomolyabb honvágyam, nem túl sűrű).

Olyan is volt, hogy egy lelkigyakorlat határozta meg az adventemet,

vagy hogy minden nap rorátére mentem.

Idén az volt, hogy a barátaimra gondoltam, a családra, és írtam nekik, kinek így, kinek úgy, kinek amúgy; volt, akire csak gondoltam, de mindenkit odavittem gondolatban az idén újra éppen megszületett gyermek-Isten elé.

Köszönöm nektek, hogy rátok gondolhattam, hogy vagytok! :)

Az ember olyan, mint a képviselőfánk tésztája. Vagy mint a majonéz, miközben kavarod.

In conclusione, fratelli, tutto quello che è vero, nobile, giusto, puro, amabile, onorato, quello che è virtù e merita lode, tutto questo sia oggetto dei vostri pensieri. Ciò che avete imparato, ricevuto, ascoltato e veduto in me, è quello che dovete fare. E il Dio della pace sarà con voi!

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

Szóval még egy fontos döntés az életben, amire megértem:

kilépek a kertből, ahol a magam kis körében egy örökkévalóságig lehetnék, jól érezve magam... de az élet nem erről szól. Nem a szélsőségekről van szó, hanem hogy a kényelmi körömön túllépjek, ténylegesen, aktívan, minden percben mérlegelve, hogy ez most fontos-e igazán, és mi a helyes sorrend, és mi az, ami igaz is, jó is és szép is egyszerre. A naplemente ma például az volt.

De nem rizsázom, inkább csinálok. Addig is zene, zene , meg még és még több.

Plüssállatok helyett könyveket tartok az ágyamban. Ez még hagyján. De tegnap este kilencet (!) kellett kipaterolni az ágyamból, hogy tudjak végre aludni, és olyan volt, mint valami abszurd mesében, mindből kellett olvasnom valamennyit, különben valami történt volna. A másik kilenc az ágy alatt volt, úgyhogy megúszta, illetve én úsztam meg - de hogy lehet ez, amikor alapvetően csupán két könyvet olvasok,a József és testvéreit és a Bibliát...

Advent van, ideje leállni az értelmetlen dolgokkal. Mindennek megvan a maga ideje. Most például az írásé és a magányé.

Kedves Isten!

Köszönöm neked a családomat, és köszönöm a barátaimat. És köszönöm a munkám, meg az életem, amit velem együtt alakítasz. És a verseket, a naplementét, a gyerekeket, az utazásokat, a magyar nyelvet. A táncot, az éneket. És a fáradságot is, mert az is sok mindenre tanít. A sírást, a nevetést, a lelkemet, a testemet. Köszönöm, hogy tudok írni. Meg olvasni. És köszi a forró zuhanyt, ami alatt eszembe jutott, hogy írjak neked egy levelet.

Puszi, meg ölelés.

"József tizenhét éves volt, és mindazok szemében, akik látták, a legszebb a föld fiai közt. Megvalljuk, nem szívesen beszélünk szépségről. Maga a szó és a fogalom is unalmat áraszt. Emelkedetten sápadt gondolat, tanáros álom a szépség. Mondják, törvényei vannak: a törvény azonban az értelemhez szól, nem az érzelemhez, amely nem tűri, hogy pórázon vezessék. Innen ered sivársága a tökéletes szépségnek, amelynél semmi elnéznivaló sincs. Az érzelem csakugyan megbocsátanivalót keres, különben ásítozva másfelé fordul. Hogy a merőben tökéleteset lelkesedéssel tudjuk méltányolni, ahhoz olyan odaadás kell a kigondolt és példaszerű iránt, amit csak pedánsoktól lehet várni. Nehéz mélységet tulajdonítani ennek a gondolati lelkesedésnek. A törvény külsőleg tanulságos módon kapcsol; belső kapcsolatot csak a varázslat hoz létre. A szépség mágikus érzelmi hatás, félig-meddig mindig agyrémszerű, s éppen mint hatás rendkívül ingatag és könnyen szétoszlatható."

na jó, egyébként: nyomtató-szerelés, asztalosság-asszisztálás, reggeli Benedek-hegy, alkotó és alkotatlan munka, kommunikáció pozitív és negatív előjellel, megfigyelés, gondolkodás, sok hallgatás, három liter víz, olasz mese, tangó, félig kész legenda, ballada.

Tiszta Kosztolányi... :)

Ma reggel, hosszú-hosszú álmok után egy éhes sasfiókra nyílt a szemem, profilból, amint éhében a csőrét tátotta a papírzsebkendőből.

- A mesében minden szereplő: te vagy. És bármelyik helyszín lehet az, ahol most éppen vagy: az üveghegy, a sűrű erdő, a kacsalábon forgó kastély. (Boldizsár Ildikó, meseterápia. Olvassatok meséket!)

- Nézz a tükörbe, és mondd ki: nemcsak a tested vagy. Egész más lesz a világ.

- A vízicsigáim nem bírják a kemény veszprémi vizet, olyannyira, hogy erős a gyanúm, hogy végzetes álomba merültek tőle.

- Kiderült számomra, hogy komoly erőfeszítésekre van szükség, hogy kikapcsoljam a számítógépet. Ez gáz. De lehetne rosszabb is, és különben is, legalább már tudom.

- Megnéztem a térképet: Európa 15 országában jártam Magyarországon kívül, és ebből legalább ötből stoppoltam is.

- A felnőttségnek több mértéke lehet: az ember megtanul felelősséget vállalni. Az ember megtanul adni. Az ember elrakja a ruháit...

- Bónuszkérdés: mi volt a legkedvesebb mesétek gyerekkorotokban? Nekem az Együgyű Jankó (Andersen), és a Szerencsekrajcár (Benedek Elek). Többek között.

Pitty! Továbbra is áll, ha nem is mondom: szép az élet!

Tegnap este két és fél órát vártam egy barátomra a Deák téren.

Ez persze lehet, hogy kissé különös a 21. században, az oka meglepően egyszerű: otthon felejtettem a telefonomat. A várakozás pedig olyan elveken működik, mint a halogatás, csak épp pozitív irányban: na még egy kicsit, a következő öt percben úgyis megjelenik. És ilyenkor az amúgy is a jelen pillanatban élés követhetetlenné fokozódik: kimerevedik a jelen, és megáll az idő, nincs más, csak a várakozás. Nem látok kívülről, mint utólag, hogy mit kéne tennem, hogy aktívan alakítsam a helyzetet, minden reményemet a várakozásba vetem.

Csak ott bukom el, hogy akire várok, ugyanolyan tehetetlen az adott helyzetben, mint én, de ezt ott és akkor szintén nem tudom, csak a "várakozásban megkövülvén", mint Stănescu mondja, vagyok a kimerevedett pillanatban, egy kábé harminckilósnak tűnő hátizsákkal, mely erővel akár köveket is cipelhettem volna, és úgy is viselkedtek, odaszögezvén engem a padhoz. A hidegtől, ami kétszer olyan hidegnek tűnt egy idő után, mint ami volt, akár a Lappföldön is kiülhettem volna az erdőben egy padra (ha lenne pad az erdőben); meg mert annyira esélytelen volt, hogy bárki ismerős jöjjön.

És várakozás közben nem lehet igazán olvasni sem, meg semmi mást csinálni: még a gyerekek is tudják, hogy ha aktívan várakoznak, az öröm annál nagyobb lesz. Az első órában minden embert megfigyeltem. Aztán, valamiféle önvédelmi mechanizmusként megpróbáltam nem figyelni az embereket, hogy inkább meglepetésként érjen, csak jöjjön már. És tanulmányt lehetne írni abból, hogy hétköznap este kik és hogyan járnak a Deák téren, hányféle találkozásnak voltam szemtanúja, de inkább ezt sem igen figyeltem.

Telefon nélkül egy nagyvárosban, ahol véletlenül nemigen lehet összeakadni emberekkel, úgy éreztem magam, mintha hiányozna egy érzékszervem: próbálnak nekem mondani valamit, de nem jut el hozzám, és én is próbálkozom kommunikálni, de nincs meg hozzá valamim, ami mindenki másnak megvan. Akárcsak Helen Keller, a siket-néma-vak lány a 19. századból, akinek a könyvét (többek között) most olvasom.

És amikor már bizonyosnak tűnt, hogy hiábavaló a várakozás, akkor is maradtam még egy kicsit - hátha. Az ember így működik, de én bizonyosan. Utána az a két és fél óra út hazafelé olyan volt, mint ennek a szürreális álomnak a folytatása, mintha Alice-ként zuhantam volna órákon át félálomban, és csak otthon oldódott föl az egész azzal, hogy mi lett volna esetleges megoldása a helyzetnek, és tulajdonképpen nincsen semmi baj, ez van. De milyen szerencse, hogy sem én, sem ő nem az a haragvó típus.

Van valami groteszk abban, hogy meglett emberek, ahányan vannak, annyiféle szakmából, véresen komolyan vitatkoznak, hogy a feltételezett gyerekek, megannyi rosszcsont mindenféle életkorból, hogyan fognak viselkedni, és mit fognak esetlegesen csinálni.

Úgy tűnik, a sok "én komoly ember vagyok" hajtogatása közben elfelejtjük a lazaságot. Take it easy! És ha emberien szólunk egymáshoz, akkor azért nagyobb eséllyel működik a dolog.

A nyáron egyedül utaztam Padovától Assisiig: ismeretlen helyek, sok csomag. Negyven fok délután, por, sok ember: átmeneti állapot. Hátránnyal indultam, egész nap buszon utaztam, majd miután kiderítettem az útirányt, egy kilométer gyaloglás, sok várakozás és a türelmetlen és érthetetlenül gyors olaszsággal beszélő pénztárosnénivel való megküzdés  után fent voltam a vonaton. Rémesen elegáns, és a kinti hőmérséklethez képest roppant hideg vonat volt.

Már előre örültem, hogy látni fogom Toszkánát, ha más nem, vonatablakból, de rögtön koppantam, mert a szemben ülő fazon első dolga volt, hogy lehúzza a rolót az ablak előtt. Egy vonatban, ahol fix helyre szól a jegy. Még mit nem! Átültem a másik oldalra, nem voltak sokan, csak kilássak az ablakon, vitát nyitni nem fogok, annyit nem ér. Inkább látványosan figyeltem a tájat, amennyire tudtam - sajnos ezt a tevékenységemet nagyban nehezítette, hogy az útnak nagyjából a felét a vonat alagútban töltötte. Én pedig szeretem a hegyeket - de inkább felülről, s ha belülről is, akkor sem egy üvegkalitkában.

Firenzében szintén meleg volt, tömeg, várakozás, és egy automata, melyben érvényesíteni kellett volna az átszállójegyemet, de mivel erről nem tudtam, nélkülem létezett tovább. Erre a kis hiányosságra hamar fény derült, mikor a következő vonaton a kalauz közölte velem, aki a legnagyobb nyugalommal ücsörögtem addig, hogy nem érvényes a jegyem. Annyira meglepődtem, hogy szolidárisan inkább átváltott angolra, és én is jobban biztonságban éreztem magam, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges. Tanácstalanul ültem és bámultam, már-már kétségbeestem a büntetés összegének hallatán, mikor a mellettem ülő, érdeklődéssel figyelő, beazonosíthatatlan rasszú és nyelven beszélő anya megjegyezte a kalauznak:

- Povera bambina! - vagyis: Szegény kislány!

Ezt a szót tizenkét évesnél idősebbekre tudtommal nem használják. Hát ennyit a felnőttségről, az ősz hajszálaimról és a nyelvtudásomról.

A kalauzt azonban meghatotta, és azt mondta nekem:

- ráírom a jegyre, hogy kifizette az összeget.

Majd továbbment. Én meg ott maradtam zavarodott érzéseimmel, hogy jó fejek voltak hozzám, de sajnáltak is, felnőtt vagyok, de mégis vannak helyzetek, amikor akaratomon kívül gyámolítandó lányka leszek; valamint a a tudattal, hogy a nyelvtudás egy országba érkezéskor még bőven nem ér annyit, mint ugyanazon ország elhagyásakor, akárhány nappal később.

Hiába áltatjuk magunkat, az utazás fáradalmakkal jár, egy nyelv elsajátítása szintén. Azonban bőven megérik a fáradságot.

Eljött a gesztenyerugdosás ideje.

Szedem fel a diókat a földről.

Időnként füstszagot hoz a szél.

Fordul a csillagos ég, és még nincs olyan hideg, hogy ki ne lehessen feküdni a sziklára.

Sütőtök és gesztenye.

Harisnya és őszi levél-színű poncsó.

Egy csomóan szüretre mennek.

És: egyre nagyobb esély van látni a pirkadatot.

...hogy valaha volt kikötője is.

...hogy háromszáz éve a püspöknek folyóvize volt fönt a várban, mert egy ügyes molnár és a fia fölvitték neki a Séd vizét, majd ugyanezt a vizet vörösfenyő-csatornán vezették a városba. Az elsők közt vagyunk a csatornázásban is!

...hogy a Séd patakot jelent - magyarul.

...hogy az Öngyilkosok sziklája alatt lakó ember egy idő után szalmát pakolt a háza tetejére, így némi ficammal megúszta, aki kétségbeesettebb volt, mint figyelmes.

...hogy a püspökök és a kanonokok nem mindig csípték egymást, ennek eredménye egynéhány gyönyörű palota és szarkofág.

...hogy Nepomuki Szent János nemcsak a hidak védőszentje - határkői funkciót is betöltött a prépostsági és a püspökségi területek közt a Jókai-utcában

...hogy a Sziklában nyolc emelet mélyen őriztek hétpecsétes titkos dolgokat - ezeket természetesen most sem lehet biztosan tudni.

...hogy a régi börtön hírhedtségét a lentről jókora hangerővel "telefonáló" hozzátartozók is fokozták.

...hogy ha tűz volt, akkor a város NAGYON leégett. A szelet nem ezért szeretjük, de legalább ma már csak két nádfödeles ház van.

...hogy Szent Imre itt tett szüzességi fogadalmat, és Szent Margit nevelője, Boldog Ilona kapta meg először a stigmákat.

Részletekért keressetek engem, de legjobb, ha eljöttök.